Az egyházról

Amint az Ószövetségben az Isten országának a kinyilatkoztatása gyakran előképekben történik, úgy az Egyház benső természete most is a pásztoréletből, a földművelésből, az építkezésből vagy a családból és a jegyességből vett, s már a prófétai könyvekben előkészített képekben jelenik meg.
Az Egyház ugyanis akol, melynek egyetlen és megkerülhetetlen ajtaja Krisztus (Jn 10,1--10). Ugyanakkor nyáj is, melyről Isten előre hirdette, hogy Ő maga lesz a pásztora (vö. Iz 40,11; Ez 34,11), s melynek juhait, bár emberi pásztorok legeltetik, mégis maga Krisztus, a Jó Pásztor, a Pásztorok Fejedelme (vö. Jn 10,11; 1Pt 5,4), vezeti és táplálja szüntelen, aki életét adta a juhokért (vö. Jn 10,11--15).
Az Egyház megmunkált föld, vagyis Isten szántóföldje (1 Kor 3,9). Rajta nő az az ősi olajfa, melynek szent gyökerei a pátriárkák voltak, s melyben megtörtént és meg fog történni a zsidók és a pogányok kiengesztelődése (Róm 11,13--26). Az Egyházat a mennyei Földműves, mint választott szőlőskertet telepítette (Mt 21,33--43; vö. Iz 5,1). Krisztus az igazi szőlőtő, aki életet és termékenységet ad a vesszőknek, azaz nekünk, akik az Egyház által őbenne maradunk, s aki nélkül semmit sem tehetünk (Jn 15,1--5).
Az Isten építményének is gyakran mondják az Egyházat (1Kor 3,9). Maga az Úr ahhoz a kőhöz hasonlította magát, melyet elvetettek az építők, mégis szegletkővé lett (Mt 21,42; vö. ApCsel 4,11; 1Pt 2,7; Zsolt 117,22). Erre az alapra építik az Egyházat az apostolok (vö. 1Kor 3,11), és tőle kapja erejét és szilárdságát az Egyház. Ez az épület különféle neveket kapott: Isten háza (1Tim 3,15), melyben az ő családja lakik; Isten lakóhelye a Lélekben (Ef 2,19--22), Isten hajléka az emberekkel (Jel 21,3), főleg pedig szent templom, melyet az egyházatyák szava szerint a kőből épült templomok megjelenítenek, s a liturgia méltán hasonlítja a szent városhoz, az új Jeruzsálemhez. Benne ugyanis mint élő kövek épülünk itt a földön (1Pt 2,5). E szent várost János úgy látja, hogy a világ megújulásakor leszáll a mennyből, Istentől és oly szép, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony (Jel 21,1).
Az Egyházat, melyet "mennyei Jeruzsálemnek" és "anyánknak" is neveznek (Gal 4,26., vö. Jel 12,17), úgy írják le, mint a szeplőtelen Bárány szeplőtelen jegyesét (Jel 19,7; 21,2.9; 22,17), akit Krisztus "szeretett, és akiért föláldozta magát, hogy megszentelje" (Ef 5,26), akit fölbonthatatlan szövetséggel vett magához, és szüntelenül "táplál és gondoz" (5,29). Azt akarta, hogy tisztára mosva tartozzék hozzá, s szeretetben és hűségben legyen alárendelve neki (vö. 5,24), végül örökre elhalmozta mennyei javakkal, hogy megismerjük Istennek és Krisztusnak irántunk való, minden értelmet meghaladó szeretetét (vö. 3,19). Amíg az Egyház itt e földön az Úrtól távol zarándokol (vö. 2Kor 5,6), számkivetettnek érzi magát, miközben az odafönt valókat keresi és ízleli, ahol Krisztus ül az Isten jobbján, ahol az Egyház élete el van rejtve Krisztussal Istenben mindaddig, amíg Vőlegényével együtt meg nem jelenik a dicsőségben (vö. Kol 3,1--4).
Forrás: II. vatikáni zsinat LUMEN GENTIUM kezdetű konstitúciója.
http://www.katolikus.hu/zsinat/lg.html#LG6